Máig nem tudom, mi történt azon az estén, amikor tekintetünk először találkozott a művészbejáró maszatos üvegén keresztül. Sietve szedtem a lábam az esőtől csillogó járdán, közben egyre próbáltalak kiverni a fejemből. Olyan volt az egész, mint valami furcsa látomás, pár percig azon tűnődtem, hogy az egész az én képzeletemben játszódott-e le csupán. A kávézóba érve rendeltem egy lattét, és éppen kezdtem meggyőzni magam, hogy ez a forgatókönyv soha nem fog úgy folytatódni, mint ahogy a mesékben szokott, mikor befordultál a színház felőli sarkon. A szemközti bárpulttól figyeltél és a szemed rendre azt súgta, hogy legalább száz éve ismerjük egymást.
Lépten-nyomon beléd botlottam. A város másik felén lévő étteremben, a folyó parton és a metrón, sőt még egy vidéki vonaton is. Ennyi véletlen a világon nincs! Valami mágneses erő folyton azon munkálkodik, hogy minket újra és újra összehozzon. Egy idő után komolyan úgy éreztem, hogy valaki követ és súg neked, hogy épp merre járok.
Nem kérdés, hogy láthatlan szálak mozgattak minket és semmi sem a dolgok spontán alakulásának volt köszönhető. Két másodperc alatt lettem az életed része és sokáig tényleg csak egy álomnak tűnt az egész. A nagybetűs mindent jelentetted nekem. Szerelmet, gondoskodást, az indítómotort, amitől igazán élni kezdtem, a drogot, ami képes volt megszédíteni egy szempillantás alatt. Ha veled voltam, minden szó és mondat értelmet nyert. Benne voltál minden jégvirágban, minden hóesésben. A szél hangjában és az ablakpárkányon megcsillanó napsugárban.
Majd - pont úgy, ahogy jöttél - egy szempillantás alatt tűntél el és veled a versek is. Azóta sem nyitottam ki a Radnóti kötetet, mert hiányzott a mi kis rituálénk: a félhomány, egy pohár bor és a teraszod fölött elterülő csillagos égbolt. Ma takarítás közben véletlen levertem a polcról és a rendre hajnalban feltörő szerelmi vallomásaid kedvenc részénél nyílt ki:
"Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház."
Örökre az életem része maradsz, de a sebek annyira mélyek, hogy akárhányszor látlak, feltépődnek. Lehet, hogy kár ellenkeznem, de megtartom a távolságot, mert túl élénk és túl közeli minden. Inkább beletemetkezem a sorokba és kapaszkodom a múlt elveszettnek hitt emlékmorzsáiba...
0 megjegyzés