novel

Folyt. köv. / To be continued

szombat, január 26, 2019

A hajnalig tartó forgatás után nyúzottan szálltam be a taxiba. A fáradtság mégsem bizonyult erősebbnek annál az adrenalin löketnél, amit az elmúlt napok történései hoztak ki belőlem. Próbáltam összegezni, hogy mennyi véletlennek álcázott, előre kitervelt részlet során keveredtem bele ebbe a szituációba, amiből végül győztesen szálltam ki. A telefonom rezgése zökkentett ki a szokásos álomvilágomból. Offoltam, úgyis csak egy újabb haszontalan e-mail, amit ráérek elolvasni, ha kialudtam magam. Jó tíz perce utaztunk már, mikor újra jelzett a készülék. Egy SMS jött tőled: Folyt. köv. nálam?

Lehúztam az ablakot, hogy egy kis levegőhöz jussak, a hajnali szellő kellemesen simogatta az arcomat. A rádióban pont vége lett a dalnak, ezért igyekeztem a szívverésem ritmusára koncentrálni. A halántékom hevesen lüktetett és furcsa kettősség ejtett a hatalmába, ami egyszerre volt mámorító és pánikba ejtő. A lámpa pirosra váltott, így volt időm gyönyörködni a kivilágított belvárosban. A csodás fényekben, melyek megannyi szenvedélyes éjszakánk hátteréül szolgáltak. 

Két éve nem láttalak. Bőven elég idő ahhoz, hogy visszalendítsem magam a régi kerékvágásba és lenyugtassam az általad felkavart állóvizet. Amit persze múlt éjjel szokásodhoz híven egy másodperc töredéke alatt újra zavarossá tettél. Mert minden, ami veled kapcsolatos, homlokegyenest ellenkezik az elveimmel.

A percek villámgyorsan peregtek, szinte már félúton lehettünk, mégsincs rá magyarázat, hogy miért diktáltam be a címed a sofőrnek. Irányt változtattunk és ennyi év után ezzel én is ingoványos talajra tévedtem. Talán a pár órával ezelőtt történteknek köszönhető az egész és annak a spontán csóknak, amit egyszerűen nem volt erőm elhárítani, de nem tudlak kiverni a fejemből. Újra akarok élni veled mindent, rábízni magam a legvadabb álmaimra és hagyni, hogy az ösztöneim vezessenek. A sofőr megállt a ház előtt, a szívem eszeveszett módon kezdett kalapálni, de igyekeztem kordában tartani a feltörő érzéseket. Nem akartam, hogy lásd, mennyire izgulok.

A megnyugvás mégis furcsa módon a mosolyoddal érkezett. Elmerültem minden rezdülésedben, a karjaidban otthonra leltem, mint azelőtt annyiszor, az ölelésed békét és biztonságot jelentett. Akkor tudatosult benem, hogy pont olyan minden, mint első éjjel, amikor magaddal ragadtál és kinyitottál egy másik ajtót a világra. Az elveszettnek hitt emlékek még elevenen élnek mindkettőnkben, és eszünk ágában sincs kitörtölni őket. Vannak, akiknek egy életen át megadatik, hogy együtt boldogok legyenek, nekünk csak lopott órák jutottak és ez örökre a kettőnk titka marad. 

Képek forrása: Pinterest

Kapcsolódó bejegyzések

0 megjegyzés