Hatalmas robbanás, repülő üvegszilánkok, éles fény, vijjogó szirénák. A hirtelen feltörő lángnyelvek mindent beterítenek, felkúsznak a függönyökre, át a tapétára és már a bútorok is égnek. Dia azt sem tudja, hogy hova kapjon, csak gyorsan beszalad a kislány szobájába, megfogja a kezét és rohannak az előszobán át a lépcsőházba. Kiféle menet felkapja az első kabátot, ami a kezébe akad és rémülten viharzik le a lépcsőn. Az utcán egy tűzoltó karjaiba fut bele. Akkor eszmél rá, hogy a férje még nem jött vissza a boltból. Üvöltés tör ki belőle, hátha ő is a házban rekedt, de ekkor meglátja a kordonnal hátratessékelt tömegben és már vágtat felé.
Lepereg előtte az elmúlt tizennyolc évük. Amikor gyerekként megismerkedtek a nevelőintézetben és egy szebb jövőről ábrándoztak. Akkor minden este hálát adott azért, hogy megtalálta ezt a fiút, aki épp olyannak szereti őt, amilyen. Aztán jött a felnőtté válás és ők bukdácsolva keresték a helyüket a világban az összekuporgatott kis pénzükkel. Munkakeresés, albérlet, havi csekkek, három műszak, így néha hús is került az asztalra. Vasárnap esténként kiültek a padra és nézték a csillagokat. Úgy érezték, ennél talán soha nem lesznek boldogabbak.
Pár felhőtlen hónap után hidegzuhanyként jött a hír, hogy a férje elvesztette a munkahelyét. Egy hajszál választotta el őket attól, hogy utcára kerüljenek, de az egyik barátnője felajánlotta, hogy a házuk beépítetlen tetőterében húzzák meg magukat. Azóta is hálás az emberségért, az önzetlen segítségért, ami kimentette őket a bajból. Akkor megfogadta, hogy bármi is történjen, összetartanak és szeretni fogják egymást, míg a halál el nem választ. Nem volt szinte semmijük sem, mégis ott voltak egymásnak - ez hálával töltötte el a szívét.
Lassan kezdtek egyenesbe jönni, egy ütött-kopott öreg autó boldog tulajdonosaiként tengették mindennapjaikat, és tervezgették, hogy saját lakást vesznek. Édes pillanatok voltak, amikor néha étteremben ehettek, sőt egyszer egy évben eljutottak nyaralni is. Aztán elkezdett gömbölyödni a pocakja, majd megszületett Maja.
Most már nemcsak a házasság, hanem egy kisbaba is összekötötte őket. Igazi család lettek. A férjét előléptették és Dia minden este hálálkodott a sorsnak, hogy ilyen társat talált, a lányuk pedig egy földre szállt angyal. A lakást szépen berendezték, szóba jött, hogy külföldre utaznak, és hogyha ilyen szépen haladnak, pár év múlva talán bővülhet a család. Minden olyan kereknek tűnt - addig az estéig...
Dia még mindig ott áll az utcán egy szál papucsban és a hirtelen magára kapott télikabátban. Karján a kislánya, balján a férje, aki oltalmazón öleli. Szinte fel sem fogja, hogy mi történt az elmúlt fél órában. Meredten nézi a leégett lakást, potyognak a könnyei, bár tudja, hogy együtt ezt is túlélik és újra talpra állnak. Csak látszólag veszett oda mindenük. A legfontosabb megmaradt: itt vannak egymásnak és semmi más nem számít. Felnézett az égre és újra hálát adott. Mindenért.
0 megjegyzés