Február végén már érezhető volt, hogy van valami a levegőben. Valami, aminek hatására gyökeresen és visszafordíthatatlanul megváltozik az eddigi életünk. Sokkoló volt látni a hírekben az új világjárvány pusztítását, de valljuk be, mindaddig nem foglalkoztunk komolyabban a témával, amíg a közvetlen környezetünkben nem kopogtatott. A Zakopanéban töltött pár napos kiruccanásunk után nem sokkal azonban már mi is a történet aktív részesei lettünk: lemondták az összes rendezvényünket, ráadásul mindketten lázasan nyomtuk az ágyat.
Hazudnék, ha azt állítanám: nem jött jókor, hogy új fejezetet kellett nyitnunk. Az elmúlt időszakban az élet hihetetlenül felgyorsult és többször éreztem azt, ha itt és most nem parancsolok megálljt, egyszerűen megőrülök. Minden áldott nap egy mókuskereket hajtottam és sokszor már azt sem tudtam, eredetileg hova indultam, mi volt a cél. A minőséget felváltotta a mennyiség, és hiába akartam egy kicsit megállni, az csupán átmeneti megoldást jelentett volna. A she.hu indulására készült kampányvideóban a 'Mit akar a nő?' kérdésre én egyből azt vágtam rá, hogy időt. Mert a forgatásra is éppen hogy odaértem. Sokszor éreztem úgy, bármennyire igyekszem jól zsonglőrködni, a feldobott tányérok mindegyike a földön végezi. Most viszont mindannyian lehetőséget kaptunk: eldönthetjük, hogy értékes perceinket kivel és hogyan töltjük.
A mostani helyzet mindenkitől alkalmazkodást kívánt, az egyéni érdekek háttérbe szorítását a közösség érdekeivel szemben. Felborult a napi rutin, egy térbe korlátozódott a munka, a szabadidő és a pihenés, egy szempillantás alatt lett a lakásból iroda, iskola, étterem, edzőterem és biztonságot jelentő bázis. Jó napirend, logisztika és munkamegosztás kellett ahhoz, hogy hosszú távon ne menjünk egymás agyára. De ennek az időszaknak a romjaiból végre felépülhet valami új.
Eddig luxus volt a csend. A felületesség alatt rejtőző valóság, a dolgok igazi jelentése, a mindennapokban fellelhető apró örömök. Hogy a könyvespolcon régóta sorakozó kötetekből akár többet is végigolvassak és végre felkerüljenek a szekrényajtókra az évek óta innen-onnan kivágott képek gyűjteményének kollázsai. De legfőképpen az, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásom, hogy az ezekkel töltött időt másra is fordíthattam volna.
Cseppet sem bánom, hogy kicsit leléptem a virtuális térből. Eleinte még tetszettek az élő jógaórák, az online filmek és hogy végre van időm megválaszolni egy csomó e-mailt, de az első hét után eljött az a pont, amikor már nem vágytam a laptopom társaságára. Helyette illóolajokkal kényeztettem a lelkem, sorra vettem elő a fiók mélyéről az arcmaszkokat és a színes körömlakkokat, előkerültek a konyhaszekrényben féltve őrzött bögrék és a húsokat is gazdagabban kezdtem el fűszerezni. Kihasználtam az online rendeléshez járó ingyenes házhozszállítást és beváltottam a születésnapomra kapott kuponokat.
Most megint azokat az időket éljük, amikor valamire várni kell. Csillogó szemmel és tiszta szívvel. Lassan visszatér minden a régi kerékvágásba, a virtuális koccintásokat felváltja a teraszokon való nyáresti borozás, ölelkezve táncolunk kedvenc együttesünk koncertjén és újabb úticélba szúrhatunk gombostűt a világtérképen. Hogy mit hoz a jövő, arra senki sem tudja a választ, egy dologra viszont rájöttem: sehol sem jobb, mint itthon.
Photo: Nagysolymosi Gábor
0 comments:
Megjegyzés küldése